Őrült és Lekvár – Loco & Jam beszámoló

"- Ezt a rémületes pillanatot - folytatta a Király - soha, de soha nem felejtem el!"
(Lewis Carroll: Alice Tükörországban)

Kettőnapi masszív pityizálás után, kb. dél magasságában csörög a telefonom. Kómásan érte nyúlok, hiába könyörög érte a hipotalamuszom, hogy ne tegyek semmi ilyesmit, mégis megteszem. Pajtásom hív:

- Este Loco & Jam?
- Ehh… - mondtam összeszedett magabiztossággal.
- Oké, akkor öt felé ott vagyok.
- Uh… - jelentettem ki, mintegy akceptálva, noha már kissé nagyobb bizonytalansággal, mint az előbb.

Leraktam a telefont, meredve bámultam két percig a padlót, s máris tornyosulni kezdtek fejem fölött a gondok. Először is meg kellett küzdenem a számban kvaterkázó keserű nyállal. Hamarjában ki is sétáltam szobám beszűkült falai közül és ráfejeltem a vízcsapra. Négy liter víz bevitele után belenéztem a tükörbe, bemutatkoztam a velem szemben álló illetőnek, majd ezen felbuzdulva egy 360 fokos Axel fordulattal beugrottam a kádba, hogy ne jöjjenek megbámulni holmi idegenek a tükrömön keresztül. Zuhany után kávé, s hozzá egy szál kiváló cigaretta. Ám egy úriember nem él így - gondoltam magamban -, épp ezért kikotortam még a hűtőből egy szelet kiváló meggyes lepényt. Másodszor intézni kellett néhány telefont, e-mailt, meg az ügyes bajos dolgokat - és kezdődhetett is az este.

Délután öt, telefon csöng, indulás.
Találkoztunk Rezső barátunkkal, aki már délben oly magabiztossággal kezdte meg az alapozást, akár Kevyn Aucion egy rutinbemutatón, bár kétségtelenül szarabbul nézett ki, mint a szenzációs bestseller, a Sminkvarázs szerzőjének az előbbi hasonlatban feltételezett modellje. Sétáltunk egy kört, aztán megindultunk a helyszínre, és már mélyen magamban éreztem, hogy az előző nap kimaradt Gaisert (egyszer azt is elmesélem, miért maradt ki…) helytállóan fogja kárpótolni Loco & Jam. Kezdés előtt egy órával, tizenegy körül érkeztünk, a helyszínen kb. tizenöt ember lézengett. Közvetlenül a keverőpult mellett éppen akadt is egy pompás hely, jó nagy kanapékkal, dohányzóasztallal, pont a hangfalak alatt, közel a bárhoz, amit őseink példájából okulva hamar el is foglaltunk. Bárpult, tisztelettel kértem magamnak egy Gin & Tonicot, majd lerogytam a kanapéra. A terepet szemlélve be kellett látnom, hogy tüchtig kis hely ez a Prestige, jó kialakítással, jó hangcuccal, kellemes hangulattal. Minden remekül alakult, italaink mellett a kezdésig kellemesen sztorizgattunk, valamint megbeszéltük, hogy a legfaszább dolog a világon valószínűleg egy kiképzett csatamén, aminek mindkét hátsó lába helyén lánctalpak találhatók.

Közben már szállingóztak az emberek befelé, de még így sem érte el az összlétszám a harmincat, a zene olyan volt, akár egy remek Sunday Cooling-on, á la MightyB. Mikor körbenéztem a közönségen, két dolog jutott eszembe elsőként. Az első, hogy tulajdonképpen az egész szórakozóhely miliője olyan volt, mintha egy céges rendezvénybe csöppentünk volna, ahonnan a végtelenül civil dolgozók kinéznek minket, mert bepofátlankodtunk a zsúrjukba. A másik dolog pedig az volt, hogy valószínűleg én voltam épp a legillumináltabb az egész közönségből, még ha ez nem is látszott rajtam, bár ilyenkor nem tudom, mi látszik és mi nem, a lényeg, hogy baromi jól éreztem magam.

Na, de térjünk a tárgyra. Fél kettőkor lépett a pult mögé Loco & Jam, azaz, hogy csak Loco (vagy Jam, bevallom, nem tudom, egész éjjel csak egyikük volt a pult mögött, a szemüvegesebbik), aki egy elég masszív veretéssel volt szíves kezdeni a bulit, amire az addigra már legalább hatvanöt főre duzzadt tömeg intenzív menetelésbe kezdett. Mi sem tettünk másképp, aktív hujjogásunk és szeletelésünk pedig többszöri mosollyal jutalmaztatott Loco (vagy Jam) részéről. A folytatásban pedig már volt minden, mint a búcsúban, noha nekem kissé sok volt az úsztatós rész. Medusa című számuk azonban rögtön megtette a hatását, visítottunk, fújtattunk, prüszköltünk, egy hölgy pedig örömében a szemközti oszlop tetején tekergett. Az ezután következő számokból azért nem is nagyon emelnék ki egyet sem, mert annyira beszippantottak, hogy igazából csak a hangokra figyeltem, az előadásmódra és a közönségre, minden egyebet pedig teljesen ignoráltam. Legközelebb csak Laurent Garnier The Man With The Red Face című számára ocsúdtam fel, ami alatt kétszer estem le majdnem a lépcsőről derültségemben, ami után egyszer csak lekeverték a zenét - a többi pedig néma csend. Ültünk, ücsörögtünk, még beszédbe is elegyedtünk Locóval, s vártunk, hogy mi lészen, de csak makacs volt a csönd! Végül felkerekedtem és megkérdeztem a pultos lánytól, hogy tessen már mondani, mi van, mert még csak hajnali négy, s legjobb tudomásom szerint hátra van még Peat Noise. Közölte a lány, hogy vége, ennyi volt. Ennyi? Gondoltam, nyilván téved. Vagy én kérdeztem mást, mint amit a fejemben megfogalmaztam és ő voltaképp a munkaidejének végét közölte. De tényleg nem történt semmi. Miután mi maradtunk ott legtovább, a kénytelenül tétlen álló Peat Noise volt olyan szíves és adott nekünk egy példányt a promó cédéjéből, mintegy a kitartó várakozásunk elismeréséért. (Ezúton üzenem neki, hogy reggelire elfogyasztottuk a mixet, ami az est legjobb buliját csapta. Utólag is hálásan köszönünk! :) )

Aztán jött valami bennszülöttje a szórakozóhelynek, közölte, hogy zárnak, lehet hazamenni. Nem is értettük. Sok buliban jártam, tereltek már át engem afterre reggel fél hatkor, de a tudat, hogy még csak négy óra volt, megijesztett. Így aztán lábunkban még tánccal, elménkben zöld tündérekkel elindultunk hazafelé…